Jégkirálynő

Sziasztok Drága Olvasóim!

Íme itt van a Maratom-i program következő "része", vagyis egy novella.

Láthatjátok, hamarabb érkezik, vagyis tegnap este megérkezett a kért kommentszám. Ennek nagyon örültem és nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok nekem! :)

Most is ajánlok egy számot :)

Ajánlott szám: 3

Tehát, int ismert, ha estig megérkezik a kért kommentszám, akkor holnap már a következő program érkezik. 

Jó szórakozást!

Puszi

Jégkirálynő

Reggel még más volt minden. Egy más ember kelt ki az ágyból, sétált el a fürdőszobába és indította napját. A változás azonban minden pillanatban ott van. Sokan azt mondják lehetetlen, de nem az. Minden lehetséges. Olyan helyzetek is egészen valóságosak lehetnek, amire szinte senki sem gondol. Most pedig ott áll a színpad közepén és átéli az utolsó pillanatát. Megáll, kezeit kecsesen széttárja, majd kitekint a tömegre. Bal lábát megemeli és lefeszített lábfejét oldalra nyújtja ki. Lassan és kecsesen, majd szökken egyet. Pár aprócska lépés, majd újra megáll. Fejét oldalra fordítja és kitekint. A látómezőjében csak a sötétség uralkodik, a reflektor fénye, ugyanis mindent elsötétít körülötte. Csak ő látszik és ha előre néz a fénysugár. Amint azonban megtanul azon átlátni, megpillantja a tömeget, akik lesik minden mozdulatát. Fejét hirtelen a másik irányba fordítja, majd jobb kezét a kontyához emeli. Összezárja ujjait és felemeli a kezét. Egyesével bontogatja ki az ujjakat és lassan felemeli a fejét. Szökken egyet, majd gyors mozdulatokkal a színpadot körbetáncolja. Forog, majd egy lendületet vesz és a magasba ugrik. Lábait a levegőben spárgába nyújtja, majd mielőtt újra talaj lesz a talpa alatt, felkészül a földet érésre. Ott áll a színpad közepén és elkezd körbe és körbe forogni. Érződik a levegőben valami. A zene ritmusa megváltozik, a zene tempója felgyorsul, majd lassan a lágy hangzás teríti be a színház légterét. Az ütemek kezdenek fogyni a nő forgásának sebessége folyamatosan csökken, majd a zene megáll a nő pedig a színpad közepén áll immáron mozdulatlanul. Egyszer csak a fény elalszik és sötétség keríti hatalmába az óriási épületet. Kisebb némaság, majd a színpadon újra kigyulladt a fény. A nő immáron állt a tömeg előtt. A nézők tapsviharban fejezték ki véleményüket. A nő úszott a sikerben. Meghajolt a nézők előtt ők pedig csak tapsoltak és tapsoltak. A tánc pillanataiban el is felejtette, hogy délelőtt mondták ki a válását. Felfordult az élete és immáron ismételten szabad lett. Nem működött a dolog. Sokáig csak így nyugtatta magát, de ez nem teljesen volt így. Volt férje megcsalta a féltestvérével. Ez kiderült ő pedig nem tudott megbocsátani. Annyira hitt a boldogságban, hogy boldogtalan lett az élete. Becsapták és megvezették az emberek őt, majd meghozott egy döntést és nem lehetett eltántorítani. Reggel ott ült és várta azt, hogy lezáródjon egy időszak és megkezdődhessen egy új az életében. Egy tiszta lap, amit megérdemel. Most pedig elbúcsúzott a tömegtől, majd lesétált a színpadról. Az első lépcsőfoknál megállt és újra kitekintett a plénumra. Szemében megjelentek a könnyek, majd egy lecsordult. Ez volt a jel, mennie kell. Visszament öltözőjébe. A folyosón döbbent arcok fogadták, akik még csak most tudták meg ez volt számára az utolsó. A jégkirálynő utoljára fagyasztotta meg mások szívét, miközben az övé szépen lassan megszabadult jégpáncéljától. Egészen élettel telivé vált. Mosolygott a folyosón lévő művésztársaira, de ők is látták a szeme sarkában lévő könnyeket. A könnyfátyol borította látómezőben kissé nehezebb volt az eligazodás, de a rutin könnyedén juttatta az öltözőbe. Belépett, majd azonnal becsukta maga mögött az ajtót. Vett egy mély lélegzetet, majd leült az óriási tükör elé. Elmosolyodott. Annyi emlék fűzte ehhez a helyhez. Rövid mozdulatlansággal eltöltött idő után egy vattakoronghoz nyúlt és a sminklemosójához. Tett a korongra, majd nekikezdett arca megtisztításának. Az első mozdulatok nehezek voltak számára, de utána könnyen ment. Lemosta a szemfestéket, azt a kevés alapozót, ami az apró egyenlőtlenségeket takarták el arcán, levette a műszempilláját. Egy másik nő ült immáron a tükör előtt. A jégkirálynőre már egyedül csak a kontya emlékeztette, de attól is megszabadult. Kivette a csatokat a hajából, majd kiengedte hullámos hajzuhatagát. Lendített egyet oldalra fején, haja pedig könnyedén hullt vállára. Mindezek után átöltözött. Kint többen is várták, kíváncsian arra mit érez ilyenkor, de ő senkivel sem akart beszélni. Már nem a táncos, már nem a jégkirálynő volt, már csak egy egyszerű és hétköznapi ember. Levette ruháját, majd egy egyszerű hétköznapi ruhába bújtatta idomait. Ezután elkezdte összeszedni a holmijait és az emlékeit. Elővette táskáját, majd gondosan mindent elpakolt. Miután mindent eltett egy cetlit vett elő és egy kis üzenetet írt fel rá:

„Magam sem vettem észre, de a jég megolvadt. Megolvasztottad. Félek tőle, így hát elmegyek.

Jégkirálynő”

Nem írt nevet az üzenetre és egyszerűen csak letette azt az asztalra. Biztos volt abban, hogy a címzett megkapja majd azt. Már késő volt, amikor elhagyta az öltözőjét. Senki se volt már a folyosón, nem nézték már úgy az emberek. Lekapcsolta a villanyt, becsukta maga mögött az ajtót és ezzel a korábbi életének ajtaját is bezárta. A kulcsot a szokásos helyre tette, majd elköszönt egyik munkatársától, akivel még gyorsan összefutott. Kilépve az ajtón pedig nem a művész volt már. Egy ismeretlen személy másoknak. Kissé hűvös volt már, a libabőr karján meg is jelent. Bal kezével végigsimított másik karján, majd a táskájába kezdett keresgélni. A slusszkulcsát kereste. Kisebb bajlódás után megtalálta, majd lépett az ajtóhoz. Ekkor egy férfi lépett ki a sötétségből. Közeledett felé a nő pedig megtorpant. Nem fordult meg. Majd a léptek zöreje egyszer csak megszűnt. Ekkor pedig megfordult. A jégkirálynő szíve egy pillanat alatt megolvadt. Igaz, mégis lehetetlen.

Read More

NAGYON FONTOS!!!

Sziasztok!

Körülbelül egy órája értesültem én is a hírről. Gondolom már más oldalon olvastátok, de én is közzéteszem.

Tömören az a lényeg, hogy a Google Reader megszűnik, így nem látod a blogoknak a frissítéseit, amelyeken rendszeres olvasóként fel vagy iratkozva, másrészt pedig eltűnnek majd a rendszeres olvasók is a saját oldaladról

Egy részletes leírást ezen az oldalon olvastam:  http://noriciisblogdesign.blogspot.hu

"Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. "

"Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell nézzem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon. Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják. 

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint."

"Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit."

Nos én is beregisztráltam és innentől kezdve ti is tudjátok a bloglovinon követni a történeteimet. A jobb felső sarokba található a

  Follow my blog with Bloglovin 

feliratra.
Az összes oldalamra kiteszem. Kérlek titeket kövessétek így értesültök majd a frissítésről!

Read More

Esti csend

Sziasztok!

Régen írtam már novellát, de most hozok nektek egyet! Ezzel egy versenyre jelentkeztem.  Jó szórakozást hozzá!

Esti csend

A kulcs elfordul, az ajtó kinyílik. Az előtte álló férfi megmarkolja a kulcsot, majd lök egyet az ajtón, hogy az megnyíljon előtte. Egy nyikorgó hang töri meg a bent uralkodó némaságot. A belépő férfi jól láthatóan ittas állapotban van. Nehezen lépked, és félre-félre billen. A következő mozdulattal megfordul, de a hirtelen lendület miatt majdnem előre esik, csak az ajtó akadályozza meg abban, hogy ne a padlón kössön ki. Összeszedi magát, majd kiegyenesedik. Támaszkodó kezét már másra használja, meglöki az ajtót, amennyire csak bírja. Az hatalmas csattanással bezáródik, a férfi pedig elneveti magát. Újra megfordul, majd indulni készül. A kanapéhoz ténfereg, majd miután célzott a kulcsot az asztalra készül dobni, az viszont mellé esik.
- A francba! – mérgelődik.
Lépked, majd lehajol a kulcsért és felteszi az asztalra. Ez az állapot, ami most is jellemzi őt, nem csak a mai estén van így. Egy ideje szinte minden este így ér haza. Így megszabadul egy kicsit attól, amit érez. Nem tud a lelkiismeretével elszámolni. Egy normális férfi volt és most ez lett belőle. Elég volt egy pillanat és teljesen megváltozott az élete. Nincs már senkije akire számíthat, mindenki elpártolt tőle. Ezt pedig csak önmagának köszönheti.
A hálószobába készül, hogy lefeküdhessen. Útközben azonban megint rosszul lép, és lesöpörve mindent az asztalról a földre esik. Rosszul esett neki a földet érés. Oldalára fordul és üvegdarabokat pillant meg a földön. Hirtelen észbe kap. Előre néz és megpillant egy törött képkeretet. Odanyúl érte és felemeli a földről. Ahogy megemeli a többi üvegdarab is lehullik a földre. Ahogy az üveg darabokká tört, úgy tört darabokká az ő szíve is újra. Miközben magához emeli a képkeretet a kép kiesik abból. Képpel lefelé esik le. Azonnal eldobja a keretet és a képért nyúl. Felemeli és nézi. Fejét a földre teszi, nem érdekli, hogy ha bármi is megsérti arcát. Nézi egy darabig a képet, majd becsukja szemét. Nem tud már ránézni. Mi lett velem? Kérdezi önmagától, de a választ önmaga se tudja igazán megmondani. Pedig annyit kellene tennie, hogy visszamegy az időben arra a napra. Ott megtalálná a választ. Talán nem tud visszamenni, talán nem akar. Elkezd sírni. Fáj neki amit látott, fáj amit tett és fáj amivé lett. Nélküle már más minden. Nemrégen még ott volt ő is vele, de elment, mert el kellett mennie. Azt kívánja bárcsak egyszer még újra láthatná és bocsánatot kérhetne tőle. De már nem teheti meg. Csak sír és sír. Felszakadt benne a fájdalom, ez volt ez első pillanat, hogy így fejezte ki érzéseit. Eddig az alkoholba menekült, azt hitte az lesz a jó barátja és segít majd rajta, de nem jó az a barát. Tetteivel elvesztette azok bizalmát is, akik vele voltak abban a pillanatban, amikor élete rommá dőlt. Most pedig egyedül maradt, egymaga az érzéseivel. Hosszú idő után újra erőt érzett önmagában és kinyitotta szemét. A könnyfátyolos látómezőben halványan látta a képen lévő alakot.  Egyik ujját végighúzta a képen, azt hitte újra érezni fog. De ez csak egy butácska képzelgés volt tőle. Sajnálom! Ordította hangosan magában, de egy hang sem jött ki a torkán. Annyi mindent mondana neki, de már nem teheti. Látómezője lassan kitisztult és nézte továbbra is a mosolygós arcot. Annyi mindent megbánunk életünk során, annyi hibát követünk el. Vannak olyanok, amiken tudunk változtatni és olyanok is vannak, amik örökké úgy maradnak. Az ő tette is örökké szól és már nem változtatható meg. Úgy érzi, bűnhődik és megérdemli, de akivel ezt tette az nem. Ez volt az a pillanat, amikor rájött azóta csak jobban tönkre tette magát.  Itt az ideje, hogy változtasson amin még lehet, hisz egy darabka itt maradt a képből. Ez a darabka pedig nem tehet arról, ami történt.
A képet élére állítva tartotta maga előtt és csak nézte továbbra is. Eljutott oda, hogy visszamenjen a múltban. Rájött a keresett válaszra. Felszakított minden sebet újra, de tudta csak így lelhet egyszer majd újra önmagára. Egész este ott feküdt a földön. Nézte a képet és sírt. Csend uralkodott a házban. Csendes volt minden, nem szólt az a hang, ami korábban. Nem hallatszott semmilyen nesz sem kintről, minden olyan békés volt. A némaság körülvette őt egész éjszaka, s nem hallatszódott hang a lakásból. Reggel következett be változás. Édesanyja ált az ajtóban, kezében azzal a kis résszel, aki miatt össze kell magát szednie. Kinyitotta szemét, majd ránézett édesanyjára. A következő pillantást a képre vetette. Rájött a némán kimondott szavak is tanítóak, csak meg kell hallani azokat.

Read More

Az ajtó másik oldalán...

Az ajtó másik oldalán...

Mindennek oka van. Sokszor halljuk ezt, de nem tudjuk mindig elfogadni. Mindennek van egy rendeltetése, mindenkinek meg van előre írva a nagykönyvben a sorsa. Sokszor élünk ezekkel a mondatokkal. Próbáljuk ezekkel elfogadtatni azokat a dolgokat, amik velük megtörténnek. Sokkal jobban esik, ha vannak olyan szavak, melyekből mondatot formálva némi magyarázatot találhatunk életünk eseményeire. Én is igyekeztem ezeket a mondatokat magamnak elmondogatni, hogy próbáljam meggyőzni önmagamat, ennek oka volt. De nem tudtam arra rájönni mi lehetett az oka.
Már viszonylag sok idő eltelt mióta Jonathan magamra hagyott. Az idő telt, de bennem alig változott valami. Sokszor mondjuk azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Megeshet, hogy egy seb begyógyul, a fájdalom viszont nem szűnik csak enyhül egy kicsit, de a keletkezett heg örök nyomként kísér majd hátralévő életünk során. Jonathan halálát egy jelzővel tudom illetni: értelmetlen. Mióta ő elhagyott, bennem is megváltozott valami. Olyan, mintha kiszakított volna egy darabot a szívemből. Párszor már elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha akkor én is vele megyek. Akadt olyan nap, mikor arra a következtetésre jutottam, talán így jobb lenne. Ekkor pedig olyan is volt, hogy egy olyan variáció, vagy nevezzük lehetőségnek fordult meg a fejemben, hogy utána megyek. Viszont valami visszahúzott. Mintha csak ő ragadta volna meg a karom és rántott volna vissza az életbe. Ekkor azt éreztem ez nem megoldás, így csak újabb fájdalmat okoznék azoknak, akik szeretnek. Másrészről pedig azt is jelentené, hogy elbuktam.
Igyekszem visszarázódni az életbe, de nagyon nehezen megy. A szüleim nagyon féltenek attól hogyan sikerül ezzel megbirkóznom. Azt tanácsolták, hogy menjek el dolgozni, ne üljek otthon, próbálkozzam azzal, hogy lekötöm magam valamivel, így talán könnyebb és nem csak rágódok egész nap azon a bizonyos eseményen. Megfogadtam a tanácsukat és elmentem dolgozni. Eladóként dolgozok egy kis butikban. Hiába látnak az emberek mosolyt az arcomon, hisz a vevők felé ezt kell sugározni, belül nem mosolygok.  Belül iszonyatos fájdalmat érzek és félek ez sose fog megszűnni. Előfordult már olyan is, hogy egy férfi jött be és első pillantásra mintha csak Jonathan lépett volna be. Azt hittem egy pillanatra, hogy ő az, majd felocsúdtam és rájöttem ő már nem lehet. Tudom, az élet néha próbák elé állít minket és játszik velünk, de ez a csalódás, amit megéltem nagyon rossz volt. Sokszor nehéz szavakba önteni mit érzünk, most én is így vagyok ezzel. Nem találom a megfelelő kifejezéseket arra, ami bennem lezajlik.
Gyönyörű, napsütéses meleg szombati nap volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem dolgoztam. Pontosabban otthon ültem a kanapén és a gondolataimat a televízió segítségével próbáltam terelgetni. Viszont olyan műsor nem volt benne, ami a figyelmem le tudta volna kötni. Csak kapcsolgatom össze-vissza s félő volt, hogy lassan már a távirányító is elromlik a sok nyomogatástól. Végül mégis megmaradtam egy csatornánál. Már körülbelül öt perce ugyanazt néztem, ez némi változást jelentett. Csöngettek. Ez a hang megtörte a hosszas tv nézésemet. Furcsállva tekintettem az ajtó irányába, hisz vendéget nem vártam mára. Felálltam a kanapéról, majd odalépkedtem az ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, majd lassan kinyitottam az ajtót. Egy férfival találtam magam szembe.
- Jó napot! – köszönt először.
- Jó napot! – köszöntem én is vissza – Miben segíthetek? – kérdeztem tőle
- Jonathan Hill-t és feleségét Hayley-t keresem. Jó helyen járok?

- Jó helyen jár. Hayley vagyok. – mutatkoztam be. – Hayley Duff.  De ön ki?
- Én Daniel vagyok. – nézett rám, úgy mintha tudnom kellene, hogy ő ki.
Csak néztem őt, de nem tudtam, hogy ki. Ő meg várt, hátha mondok valami olyat: Igen tudom ki.
- Nem tudja ki vagyok igaz?
- Nem. – mondtam nemes egyszerűséggel.
-  Jonathan megmondja. Itthon van? – kérdezte mosollyal az arcán.
Abból a mosolyból, amivel rám nézett csak azt tudtam leszűrni, hogy ő nem hallott arról, ami velünk történt.
- Ő nincs itthon. – válaszoltam, s szemeim közben megteltek könnyel.
A velem szemben álló férfi nem tudott meg sem szólalni, csak nézett rám, hogy miért sírok pusztán egy ilyen egyszerű kérdéstől.
- Jonathan már nincs itt és sehol máshol. – furcsa arckifejezés ült az arcára, nem értette ezt a mondatom. – Jonathan sajnos meghalt. – mondtam ki végül
- Meghalt? – nézett hitetlenül immáron.
- Igen sajnos. – könnyeim eközben folytak megállás nélkül.
- A barátom meghalt? – kérdezett, s nézett közben félre, hisz neki is könnybe lábadt a szeme.
- A barátja? – kérdeztem
- Én Daniel Slade vagyok Jonathan egyetemi barátja. Engem is meghívott az esküvőjére, de sajnos nem tudtam eljönni.
Mikor kimondta a nevét, akkor már tudtam ki. Jonathan nagyon jó barátja volt, aki messze lakott tőlünk, de tartották a kapcsolatot, viszont mi még sosem találkoztunk. Emlékszek rá, hogy Jonathan meghívta az esküvőnkre is, és amikor megtudta, hogy nem jön el akkor nagyot csalódott a barátjában. Rosszul esett neki, hogy nemet mondott és ezt sokszor említette nekem.
- Már tudom, hogy ki. Jonathan mesélt magáról. Maga nagyon jó barátja volt, és megbántotta, amikor azt mondta nem jön az esküvőnkre.
- Szívesen eljöttem volna, de nem tudtam. Éppen ezért jöttem most, hogy bocsánatot kérjek.
- Tudja mit. – s töröltem meg a szemem. – Jöjjön be. – hívta be, s nyitottam is tágabbra az ajtót.
- Köszönöm. – mondta majd belépett.
- Foglaljon helyet. – mentem a kanapéhoz, hogy a tv nézés közben odadobott távirányítót és egyéb fölösleges dolgokat elpakoljam.
- Köszönöm. – mondta majd leült.
- Kedves, hogy beengedett, holott nem is ismer.
- Jonathan barátja volt, és ismertem Jonathan-t megbízom magában is. Tudja, igazából mesélhetne nekem a barátságukról.
- Az egyetemen csoporttársak lettünk és volt egy projektmunka, amit együtt csináltunk. Nagyon jó barátok lettünk és barátságunk azóta ápoltuk. Mesélt nekem magáról. Tudtam, hogy nagyon szerette magát, sokszor mesélt nekem lelkesen, hogy milyen boldog. Nagyon örültem neki, mikor mondta, hogy össze fognak házasodni. Nagyon szívesen eljöttem volna, csak nem tudtam. Épp egy olyan időszakon vagyok lassan túl, ami nagyon rossz volt. Családi problémáim voltak és emiatt sajnos nem tudtam eljönni.
- Megértem.
- Tudom, hogy nehéz önnek, de elmondaná, hogy mi történt Jonathannal? – kérdezte
Nyeltem egy nagyot, erőt vettem magamon és elkezdtem.
- Az esküvőnk napján történt. Már túl voltunk a szertartáson és együtt ültünk az autóban. Megálltunk egy lámpánál, majd mikor zöldet kaptunk elindultunk. Ekkor történt a baj, egy kamion belénk jött. Nem emlékszek másra, csak azt tudom, amit a kórházban mondtak. Többször megpördültünk, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Azt mondták Jonathan már akkor halott volt. Én súlyos sérüléseket szenvedtem, de túléltem. Azóta egyedül vagyok és megpróbálok túllépni az eseményeken.
- Ez szörnyű.
Törölgettem a szemeim és próbáltam magam összeszedni.
- Nagyon szerettem tudja. – nyögtem még ki.
Elkezdtem immáron zokogni. A férfi reakciója egy ölelés volt. Jól esett nekem.
- Sajnálom. – mondtam egy rövid idő múlva, s kikerültem az ölelésből.
- Megértem önt. Nagyon nehéz lehet, most magának.
- Kérem, tegeződjünk.
- Rendben. – egyezett bele a férfi
Pár perc csend után, miközben lassan összeszedtem magam, megszólaltam:
- Hozhatok valamit inni?
- Nem kérek köszönöm.
- De szívesen… –s készültem felállni, de ő megakadályozott.
- Nem kérek tényleg, kedves vagy.
- Daniel – kezdtem így kérésem. – Mesélnél még nekem a régi időkről? Milyen volt Jonathan fiatalon, miket csináltatok az évek alatt?
- Szívesen mesélek.
Ezzel nagyon boldoggá tett. Egy kis időre lehetőséget adott nekem arra, hogy olyan dolgokat tudjak meg, amiket sajnos ő nem tudott elmesélni, egy kicsit magam előtt láthassam.
- Jonathan régebben… - kezdte el a mondandóját, de a telefonja csörgése megzavarta.
Ránézett a készülékre, majd felvette:
- Igen. – szólalt bele a telefonba, majd várakozozt pár másodperc erejéig. – Fél óra múlva ott leszek. – s végül letette.
Vett egy mély lélegzetet, visszatette a zsebébe a készüléket, majd rám nézett. Mogyoróbarna szemei voltak. Még csak most tűnt fel nekem.
- Ne haragudj, most mennem kell. – s állt fel a kanapéról.
- Semmi baj.
Indult az ajtó irányába és én követtem őt szorosan. Kinyitotta magának az ajtót, majd még visszafordult.
- Legközelebb mesélek a múltról.
- Rendben.
Rám mosolygott, majd készült elindulni én pedig az ajtót becsukni, mikor még visszalépett egy pillanatra.
- Egyszer azt mondta nekem Jonathan, hogy megtalálta azt, akivel le szeretné élni az életét. Ez akkor volt, mikor elkezdtetek együtt járni. - mikor ezt kimondta újra legördült egy könnycsepp at arcomon.

Ő puha kezével az arcomhoz nyúlt és letörölte könnyeim. Én csak néztem őt. Nem tudtam megszólalni.
- Vigyázz magadra Hayley! - mondta, majd kezével végigsimított az arcomon, miközben azt készült onnan elvenni. Még mindig csak hallgattam, és néztem rá. Pillantásommal próbáltam elmondani neki azokat a dolgokat, amikre szóban nem voltam képes.
- Szia! – köszönt el
- Szia!- válaszoltam nagy nehezen, majd ő megfordult és elindult az útjára. Én becsuktam az ajtót. Ott álltam. Nem tudtam mire is gondoljak. Egy kedves férfi jött ma el hozzám. Igazából ő volt ez első vendégem Jonathan halála óta. Megpróbált bátorítani és erőt lehelni belém, ha nem is szóban, de egy- két gesztussal. Ő egy olyan személy, akivel Jonathan összeköt. Ő ismerte és mesélhet nekem róla, ő…

Read More

Büntetés

Büntetés

A mai nap is hozom a formám, vagy mondhatom azt is, ma sem hazudtolom meg magam. Megint késésben vagyok, mint ahogy az a reggelek többségén van. Nem tudom mivel sikerül elszúrnom az időmet, de mindig összejön. Aztán, mikor erre a tényre egyedül is rájövök, kapkodok, rohangálok fel-alá és még jobban elszúrom az időm többi részét is. Most is ez történt. De mondom, már nem csodálkozok rajta.

Már az autómban ülök és épp a munkahelyemre tartok. Az utóbbi időben ez már a sokadik új munkahelyem, az előzőekben megelégelték a sok késésemet és úti talpat kötöttek a lábam alá. A mostani munkahelyemen sincs már még egy húzásom.

Sietnem kell, be kell érjek időben, ha meg akarom tartani a munkám. Én pedig akarom! Ezért, hogy időt nyerjek és beérjek időben, csak úgy valósulhat meg, ha a szabályosnál egy kicsit gyorsabban hajtok majd a kocsimmal. Így is tettem. Mindenhol a végleteken ( na jó, azért nem 100-al hajtottam) haladtam. Utolsóként surrantam át a lámpánál többször is.
Ideges voltam. Belülről idegesített az a gondolat, hogy akarom a munkám, másrészt a forgalom is.
Most is pirosra váltott már a lámpa. Lendületben voltam, és még most váltott át, úgy éreztem ezért még át tudok én is csusszanni baleset nélkül.
Egy kicsit gyorsítottam még és nekilódultam, hogy felkanyarodok. Minden simán ment, egészen addig, míg a kanyarodás során, a zebrán egy nő elém nem került. Azonnal rátapostam a fékre, de sajnos késő volt már. Egy nagy csattanás, a nő pedig felrepült a motorháztetőmre, s fejjel pedig a szélvédőre. Megijedtem mindentől, ami történt. Egy pillanatra behunytam a szemem, hátha ha kinyitom ő nem lesz ott. De ott volt. Arccal felém fordulva. Szemei nyitva, arcán csorog a vér. És a nyitott szemeivel engem néz. Hirtelen mindenki odatódult körénk. Én néztem, de megijedtem attól, amit tettem. Kezemmel idegesen fogtam a fejem és mormoltam magamban:
- Mit tettél! Mit tettél!
Az odatódult tömegből egy ember kinyitottam a kocsim ajtaját és szó szerint kirántott a kocsimból.
- Nézze mit tett! – ordított rám.
Én sírtam. Szétnéztem a tömegen és láttam rajtuk a gyűlöletet, éreztem, hogy meg tudnának lincselni tettemért. És igazuk volt. Voltak olyanok is a tömegben, akik sokkolva voltak. Mire szétnéztem, hallottam a szirénaszót. Mentő és rendőrség is kiérkezett. A mentősök azonnal odarohantak a nő testéhez, aki ugyanúgy volt az autómon, mint mikor engem nézett. Megpróbáltak rajta segíteni, de már késő volt: meghalt. Én öltem meg őt!
Egy rendőr odajött hozzám, miután megtudta, hogy én voltam a sofőr, lebilincselt, majd betuszkolt a rendőrautóba.
- Meghalt! – csak ezt mondogattam magamban és közben sírtam.

* * *

Később megtudtam ki volt, akit elütöttem. Akkor az archoz már egy nevet is tudtam párosítani. A temetésen ki szerettem volna a részvétem és sajnálatom fejezni, de a család nem hagyta. Anyukája adott nekem egy pofont, amit megérdemeltem. Láttam, hogy kiket hagyott itt magukra miattam. Szülőket, testvért, férjet és két kisgyereket.
A tárgyalás és az ítélet szörnyű időszak volt számomra. Tudtam mit tettem és sohase tagadtam le. Azonban mégse kerültem börtönbe…

* * *

Mindig előttem van az arc és a név is mindig párosul hozzá. Minden este vele álmodok. Látom őt és sokszor újra átélem azt, amikor elütöttem őt. Bele fogok őrülni. Mióta megtörtént az eset megváltoztam. Sokat fogytam és minden gondolatom a baleset körül forgott.

* * *

2012. július 7.-e van. A Servial Elmegyógyintézetben pontosan ma került be egy nő fél éve. Ez a nő korábban autóbaleset szenvedett és ő volt a balesetet okozó fél. Börtönre ítélték, de nem volt börtönben. Rosszabb büntetést kapott…
Az általa elgázolt nő férje épp ide jött. Eddig nem érdekelte a nő sorsa, de mégis megtudta mi történt vele. Valamiféle belső késztetés hozta őt ide. Látni akarta, hogy mi lett abból, aki elvette feleségét, látni akarta mekkora büntetést kapott. A nővér épp ahhoz a szobához kíséri, ahol ő tartózkodik.
- Itt van.
A férfi benéz és megdöbben.
A nő bent kuporog a sarokban, kényszerzubbony van rajta. Előre- hátra hajlong és mormol magában pár mondatot:
- Mit tettél! Nem nézze meg mit tett! A szeme! Joanna! Joanna! Meghalt!– ordította hangosabban – Joanna! – majd elkezdte előröl mondani még egyszer.
A férfi vagy 10 percet töltött ott. Nézte s közben a nő ugyanezt a mozdulatot csinálta és mondatokat mondta el.
A férfi ránézett az ápolónőre, aki mintha kérdeztek tőle volna valamit megszólalt.
- Magát bántja ezért van rajta a kényszerzubbony. Egyébként minden nap ezt mondogatja egész álló nap!

A férfi visszapillantott még egyszer a nőre, majd megfordult és elindult haza.
Úgy érezte a nő elégtételt kapott, azért amit tett, megkapta a méltó büntetését!

Read More

Emlékek: Egy angyal

Egy átlagos szerda délután van. Az óra a mai nap is eléri a délután négy órát, ez pedig egy dolgot jelent: hamarosan teljes lesz a családi létszám. Apunak 4 órakor lejár a munkaideje és nemsokára hazaér. Csodálatos nyári nap van egyébként. A nap hetedhét ágra süt, a napsugarak szinte perzselik a földet, minden s mindenki igyekszik előlük menekülni, s némi árnyékot találni magának. Az egészen aprócska kis bogaraktól kezdve az emberekig. Én bent vagyok a házban és épp a Barbie babámmal játszom. Ken nemrég kérte meg Barbie kezét, aki igent mondott neki, és hamarosan össze is házasodnak. Olyan jó nekik. Boldogok és hamarosan összeházasítom őket.
Már fél hét körül járt az idő. Barbie és Ken azóta már házasok. Azt hittem ez időre apa is hazajön, de csak hittem. Máskor már itthon szokott lenni ilyenkor, és anya is egyre idegesebb és egyre mérgesebb. Ezt pedig onnan tudom, hogy odamentem hozzá a konyhába és segíteni akartam neki. Még tegnap megígérte, hogy sütni fog nekem süteményt és ma segíteni akartam neki. Felvettem a kiskötényem és odaálltam mellé. Az egyik tálba kiöntötte a lisztet, majd elkezdte a tojásokat is feltörni. Nekem egyik pillanatban eszembe jutott valami és egy gyors mozdulattal otthagytam, de ugyanezzel a mozdulattal és lendülettel levertem a kimért lisztet, ami a konyha padlójára került. Anya nagyon mérges lett, s haragjában a kezében lévő tojást is földhöz csapta.
- Amy, miért nem tudsz óvatosabb lenni! – ripakodott rám. – Mindig rohangálsz és tessék! Vagy eltörsz valamit, vagy valami rosszat csinálsz! Sosem fogsz már tanulni egy kis rendet! – s közben elkezdte összeszedni a sütemény összetevőit a földről. - Nem sütünk süteményt! Most pedig menj a szobádba, míg nem törsz össze valamit!
- Anya ne haragudj rám! – kértem elnézést. – Nem akartam leverni a … - de ő félbeszakított.
- Menj a szobádba Amy!
Én elkezdtem sírni és berohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót és bezárkóztam a szekrényembe. Mindig ide menekülök, amikor sírok, amikor fáj valami. Akkor is ide jövök, amikor el akarok egy kicsit menekülni ebből a világból. A szekrényemben egyedül vagyok, s itt biztonságban érzem magam, itt senki sem talál rám.
Körülbelül 1 órával később merészkedtem onnan ki. Már nem sírtam. Anyát akartam megkeresni és bocsánatot kérni, azért amiért levertem a lisztet, de nem szándékos volt. Kinyitottam a szobám ajtaját és mentem vissza a konyhába. Azonban nem találtam őt ott. Rend volt a konyhában, a korábban kiöntött lisztnek már nyoma sem volt, de anya sem volt ott. Ő a nappaliban volt és a kanapén ült, miközben sírdogált. Rossz volt őt így látni. Oda akartam menni hozzá, de megérkezett apu. Az ajtózáródásra megrettent anya, én pedig elfutottam onnan. A szobámhoz futottam. Féltem. Szinte egész testem reszketett a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem akartam ma is átélni. Ma szerettem volna, ha más lenne, ha nyugalom, béke lenne a házban. Néhány perc elteltével nem történt semmi. Csend volt a házban. Ez pedig furcsa volt. Óvatosan és lassan közlekedtem a nappali felé, de a korábbi félelmem nem szűnt meg, csak átváltozott rettegéssé. Rettegtem attól, hogy valami szörnyűséget látok majd a nappaliban. Odaértem az ajtófélfához. Bekukucskáltam a nappaliba. Fél szemmel néztem be. Anya és apa bent tartózkodott. De most csend honolt közöttük. A félelem kezdett alább hagyni, s kezdtem megnyugodni, úgy éreztem ez most más lesz, a mai nap nem történik majd semmi. Mégis. Talán túl korán kezdtem megnyugodni. Tévedtem. A mai nap sem különb a többinél, ma is elkezdődött…
Anya és apa elhidegültek egymástól és talán már elmondhatom tőlem is. Állandóan veszekednek, s előfordul, hogy tettlegességig fajul a dolog. Akkor pedig az is megesik, hogy én is részese leszek apám dühének, s levezeti rajtam a mérgét. Emiatt pedig rettegek tőle…

Anya elkezdett apára kiabálni.
- Nézz már magadra! Megint bűzlesz az alkoholtól!
- Ne szólj bele a dolgomba! – ordított rá vissza.
- Családod van! Feleséged és gyereked!
- Fogd be a szád! – s felemelte kezét ütésre készen fenyegetőleg.
- Most mi lesz? Megint megütsz? Szerencsétlen!
Ekkor elpattant a cérna, vagy fogalmazzunk másképpen, elborult apám agya. Arca vörös lett a dühtől, megfeszült, szemei szikrát szórtak, ajkait összeszorította, s lendítette kezét, ami anyám arcán csattant. Iszonyatosan hangos volt a csattanás. Anya a hatalmas pofontól a földre esett. Az arcához kapott és sírt. Ránézett apámra, s láttam a szemében a fájdalmat, gyűlöletet, irtózást és utálatot.

- Szánalmas vagy! Elmegyek innen Amy-vel örökre! Remélem megdöglesz! - s összeszedte magát és készült felállni.
Apám megragadta a karját és felcibálta a földről. Elkezdte rángatni s a fejét odanyomta anyáméhoz, majd szinte vicsorítva és fenyegetőleg közölte anyámmal:
- Nem mentek ti sehova! Meg ne merd tenni, mert addig nem nyugszok majd, míg meg nem talállak titeket! Ezt azért kapod, mert ezt kitaláltad! – majd megütötte őt ismét.
Ezt pedig további ütlegelés követte. Egyik ütés a másik után, a látvány, anyu jajj kiáltása szörnyű volt. Apám pedig nem akarta abbahagyni. Egyszer megpillantottam anyám arcát. Vér borította. Szája kicsattant, az arca zúzódásos, s az egyik szeme már kezdett bedagadni. Ekkor éreztem cselekednem kell. Meg kell állítanom azt a szörnyet, aki az apámból lett. A korábban boldog, kedves, mosolygós, vidám, családszerető apából, egy lezűlött, alkoholista, dühöngő állat lett, aki dühét és mérgét rajtunk vezeti le. Féltem azonban bármit is tenni és féltem „rejtekhelyemből” előlépni. De édesanyám fájdalmas hangja erőt adott nekem. Csupán egy kis test vagyok, egy aprócska törékeny kislány, s nem tudom, hogy tudok megakadályozni egy ekkora embert, de muszáj tennem valamit. Erőt vettem magamon és berohantam a szobába. A dohányzóasztalon volt egy üveg hamutál, azt amilyen erősen csak tudtam hozzávágtam apám fejéhez, aki a földön fekvő anyám felett térdepelt és bántalmazta. Megszédült és lefordult anyámról. Én megfagytam. Se egy hang, se egy mozdulat, semmi. Apám feltápászkodott és engem akart elkapni. Anyám összeszedte még magát és elbotlasztotta apámat, aki elesett, majd ordított felém:
- Menekülj Amy, fuss!
Én pedig hallgattam rá. Gyorsan kirohantam a szobából és a bejárati ajtó felé futottam. Hallottam még a nappaliban ismételten feltápászkodó apám hangját:
- Állj meg!

Én viszont kirohantam. Futottam végig a járdán, minél messzebb a házunktól, ami egykoron egy boldog, csodás családi fészek volt, most viszont földi pokollá változott. Szaladtam, ahogy csak tudtam. Hátranéztem, de nem láttam senkit mögöttem. De továbbra is csak futottam. Lihegtem, s ameddig bírtam rohantam, de egy idő után megálltam. Kapkodtam a levegő után. Miután összeszedtem magam sétáltam tovább. Céltalanul bolyongtam, nem tudtam hova mehetnék. Egy dolgot azonban tudtam. Haza nem akarok menni. Lehajtott fejjel kullogtam és sírtam közben. Eszembe jutott anya és a fájdalmas, könnyek áztatta és vérben úszó arca. Leléptem közben a járdáról, de előtte nem néztem szét, mint ahogy anya tanította. Nem vettem észre az utcán egyre közeledő autót, csak arra lettem figyelmes, amikor már dudált. Nem tudtam mozdulni. Megrémültem a közelgő autótól és földbe gyökerezett a lábam. Egyre csak közeledett. Lehunytam a szemem. Hallottam a dudaszót és a fékcsikorgást. Mikor újra kinyitottam a szemem, egy fiatal nő volt velem. Ő mentett meg a haláltól. Mikor ránéztem a reményt láttam. Olyan gyönyörű volt és bájos akárcsak egy Angyal…

Read More

Egy kotta ott maradt a zongorán...

Én azok közé a lányok közé tartozom, akik már kislánykoruk óta álmodoznak arról, hogy eltalálja egyszer őket Ámor nyila, és értük jön a szőke herceg. Azonban köztem és közöttük egy különbség van. Velem valóban megtörtént ez.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz rátaláltam a szerelemre, megismerhettem ezt a csodás érzést, és az életem része lehet egy nagyszerű férfi.
Már a megismerkedésünk is amolyan romantikus filmbe illő volt. Egy egyszerű mindennapi tevékenyég folytán találkoztam vele. Ennek a színhelye pedig a bolt volt. Nem mondhatom magamról, hogy valami magas ember vagyok, és a felső polccal meggyűlt a bajom. Nyújtózkodtam a kiszemelt áruért és küzdelmes perceket folytattam azért, hogy megszerezzem a kiszemelt példányt. De akármennyire is akartam nem értem el. A próbálkozásom meglátta egy segítőkész férfi, aki felajánlotta, hogy leveszi nekem. Én szó nélkül elfogadtam. Ő segített, levette, majd mikor tekintetünk találkozott egymáséval, na akkor volt az a bizonyos nyíl eltalált jelenet.
Innen pedig minden folyt szépen a medrében. Találkoztunk, randiztunk, majd egy párt alkottunk. Nagyon jó megvoltunk, s ő 2 évi járás után megkérte a kezem. Én a boldogságtól először meg sem tudtam szólalni. Mintha csak a cica elvitte volna a nyelvem. De mihelyst észbe kaptam azonnal kimondtam az igent. Számomra ez nem volt kérdés, tudtam, hogy vele akarom leélni a hátralévő életemet.
És ha most visszakanyarodok első mondatomhoz, kiskoromban nem csak a szőke herceget láttam magam előtt, hanem a tökéletes esküvőt is. És itt volt az alkalom a tökéletes esküvő lebonyolítására. Nem kell egy hatalmas több száz vendéges esküvőre gondolni, csak egy egyszerűre, de mégis nagyszerűre. Egy olyanra, ahol jelen van a család, a barátok, azok a személyek, akik közel állnak hozzánk. Egy olyan esküvő, amelyen fehér ruhában végigvonulva a sorok között a világon a legboldogabbnak és leggyönyörűbbnek érezhetem magam. Amikor minden egyes lépés valami új felé vezet, amikor minden lépés egyre közelebb visz a jövőbeni társhoz, az új életbeli támaszhoz.  Amikor ha oldalra tekintek, látom a meghatódott rokonokat és barátokat, akik ugyanolyan boldogok, mint mi, és ugyanúgy örülnek a mi boldogságunknak és kívánják azt, hogy az álmunk valóra váljon.
És akárcsak a romantikus filmekben, a legszebb jelenetsor az, amikor szemben állunk egymással, egymás szemébe nézünk és kimondjuk azt, hogy igen. Majd felhúzzuk a gyűrűt és a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Amikor elcsattan az első közös életbeli az első házas csók, és ezt végig nézik azok az emberek, kik számunkra fontosak.
Én pontosan ilyen esküvőre vágytam.
Életem leggyönyörűbb napjának indult az esküvőm napja. Reggel egy kicsit izgatottan ébredtem, mégis nyugodt voltam. Energia terén nem volt hiány. Alig vártam már, hogy ott álljak vele szemben és végre kimondja a pap, hogy Önöket ezennel házastársnak nyilvánítom. De az a reggelhez képest még messze volt.
Két koszorúslányom segítségével nekiláttunk már korán reggel a készülődésnek. Direkt ki volt alakítva egy szoba erre a célra. Beléptem és a mennyasszonyi ruhámmal szembe álltam, majd végigsimítottam az anyagon. Selymes tapintású volt.
- Hayley az még hátrébb van! – mondta az egyik koszorúslányom nekem.
- Tudom, de már magamon akarom viselni.
- Nemsokára rajtad lesz. – s ölelt meg. - Na de most gyerünk készülődni, sok dolgunk van veled! – mondta mosolyogva.
Majd nekiláttunk a készülődésnek. A két koszorúslányom kitett magáért. Szerencsém volt, hisz egyikük fodrász volt, így olyan hajat varázsolt nekem, amitől elállt a lélegzetem is. Aztán egy könnyed sminket tettek fel. Mire elkészültünk mindezekkel az idő is elröpült. Persze nem csodálom, hisz a nők szeretnek és tudnak is sokat beszélni. Így a készülődés közepette mi is többet beszélgettünk, mint kellett volna. Felhoztuk a régi emlékeket, egy kicsit nosztalgiáztunk, és nevettünk is sokat. De ennek így kellett lennie.  Ez egy gyönyörű nap, tele boldogsággal, amibe belefér a készülődés közepette is egy kis vidámság. De ahogy említettem elröpült az idő, ezért a menyasszonyi ruhám felvételéhez készülődtünk már. Felvettem, a lányok pedig megigazították rajtam, hogy mindenhol tökéletesen álljon. Mikor elkészültek az igazgatással is, szembeálltam a tükörrel. Megnéztem magam benne. Egyszerűen kimondva gyönyörűnek láttam magam. Tökéletes volt a ruhám, a hajam, a sminket, úgy éreztem magam mintha egy tündérmesében lennék. Úgy éreztem ezen a napon én vagyok a világon a legszebb és legboldogabb ember. Csak nézelődtem a tükörben, s nem vettem észre, hogy kinyílt a szobaajtó. Azon pedig vőlegényem toppant be.
- Hayley! Istenem, de gyönyörű vagy!
Azonnal kapcsoltunk mindannyian, s a koszorúslányok azonnal kitessékelték az ajtón.
- Menj ki Jonathan, nem szabad előtte látnod a menyasszonyt!
- Kate, ne csináld már, ez csak egy babona!
- Jonathan kifele! – majd sikerült nagy nehézségek árán kituszkolni az ajtón.
Az ajtó mögül beszélt nekem.
- Hayley, gyere ide kérlek az ajtóhoz, ha már nem láthatlak.
Én odamentem.
- Csak azt akarom, hogy tudd, hogy mindennél jobban szeretlek téged, és én vagyok a világ legboldogabb embere! Maradj itt kérlek, és nyisd meg az ajtót, szeretném ha hallanál valamit.
- Rendben. – mondtam, és megnyitottam az ajtót, ő pedig lement az emeletről.
Körülbelül két perc múlva hallottam ahogy a zongorán játszik. A kedvenc dalomat játszotta el, amit már oly sokszor előadott nekem. Most azonban még nagyobb volt a jelentősége ennek a dalnak.
Miután eljátszotta lentről felszólt nekem.
- A templomban ott várlak majd az oltárnál! – majd elment.
Nagyon boldog voltam. Eddig azt hittem a mai napon nem lehetek jobban boldogabb, de ez most tetőzve lett. Azonban én hiszek a babonában és félek attól, hogy valóban valami balszerencse ér minket, mert ő meglátott engem.

Igyekeztem erről a gondolataim elterelni. Most nem szabad, hogy ilyen gondolatokkal elrontsam a napom. Ez a tökéletes nap, amikor semmi rossz sem történhet, ami emlékezetes, mégpedig azért mert ekkor vagyok a legboldogabb.

Elérkezett az idő. Ott álltam a templom bejáratánál. Édesapám ott volt mellettem. Rám nézett és láttam a büszkeséget az arcán.
- Gyönyörű vagy kislányom! Nagyon boldog vagyok, és nagyon büszke rád! Most átadlak majd valaki másnak, és rá bízlak téged. – láttam, hogy közben könnybe lábadt a szeme.
- Szeretlek apu! – s az én szemeim is könnybe lábadtak.
- Én is lányom! – elmosolyodott. – Nehogy elkezdj sírni, nem akarom, hogy elfolyjon a sminked.
- Rendben. – mondtam s összeszedtem magam, noha nagyon meg voltam hatódva.
Majd kinyílt előttem az ajtó, és megszólalt a zene. Ez volt az én pillanatom. Amikor könnyednek éreztem magam, amikor minden szempár rám szegeződött, amikor láthatom a vendégek arcán az örömöt. Apába belekaroltam és elindultunk. Lassú léptekkel elvonultunk a sorok között. Úgy éreztem magam, akárcsak egy tündérmesében. Ezek a pillanatok örökre belém vésődtek. Majd odaértünk az oltár elé, és apu átadott annak a személynek, akire ezentúl rábíz. Még mielőtt szembefordultunk volna a pappal egy gyors pillantást vetettem az itt lévőkre. De közülük is a szüleim és Jonathan szüleinek tekintete fogott meg. Látszott rajtuk az öröm, és a boldogság könnyei az ő arcukon is megjelentek. Egymásra néztünk Jonathannal, majd a pap felé fordultunk, s kezdetét vette a ceremónia.  Minden egyes pillanat a csodával ért fel számomra. Mégis az a pillanat volt a legemlékezetesebb, mikor mind a ketten kimondtuk azt a bizonyos igent. A pap pedig házastársaknak nyilvánított minket és elcsattant az első házas csók. Mindenki gratulált nekünk. Amikor kiléptünk a templomból, rizst szórtak ránk. Elkészültek a fotók, majd eldobtam a virágcsokrom. Húgom kapta el. Meg volt lepődve. Mi pedig beültünk friss házasként az autóba, hogy elhajthassunk a nászutunk helyszínére. Az egész tényleg olyan filmbe illő jelenet volt.
Az autóba ültünk és elindultunk, első közös házastársi utunkra.
Mind a ketten majd kicsattantunk a boldogságtól. Egy kereszteződésben pirosat kaptunk. Szabályszerűen megálltunk. Jonathan megfogta a kezem, majd odahajolt felém és adott egy puszit a számra.
- Az én kis feleségem.
Egymásra mosolyogtunk. A lámpa pedig zöldet jelzett. Jonathan elindult, de bárcsak ne tette volna.
Egy kamion áthajtott a piroson és belénk csapódott. Mi megpördültünk az autóval, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Csak arra emlékszek, mikor forgunk körbe-körbe és férjem már akkor magatehetetlenül csapódik, majd elsötétült minden.
A következő olyan pillanat, amikor tudatomnál voltam, az volt, hogy csukva volt a szemem, de én erőlködtem azért, hogy kinyissam. Agyban ott voltam és erőlködtem, de a szemeim nem akartak kinyílni. Pár perc múlva sikerült. Mikor kinyitottam megijedtem. Gépkattogást és fehérséget láttam. Néztem kétségbeesettem körbe, s láttam, hogy csövek állnak ki belőlem, mellettem pedig anya fekszik az ágyamra hajtott fejjel. Jonathant kerestem mindenhol, de nem láttam sehol. Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam. Szemeim azonnal megteltek könnyel és elkezdtek lefolyni arcomon. Nem értettem mit keresek itt és miért nincs itt velem Jonathan. Ki akartam tépni az orromból kiálló orrszondát. Erre anyu is megébredt. Látta rajtam, hogy kétségbeesettem kapálózok és próbálok mozdulni, de nem megy.
- Édesem, kislányom, nyugodj meg! Szólok az orvosnak! – ezzel pedig kirohant.

Nem értettem miért kell az orvosnak szólni.
Pár pillanat múlva anya az orvossal együtt volt ott. Ő azonnal megvizsgált.
Később tudtam meg mi is történt igazán. Életem legszebb napjának tűnő nap, a legrosszabb lett. Pokoli nappá változott. Azon a napon elkezdődött valami és ugyanakkor véget is ért. Azért nem volt összefüggés a két esemény között amire emlékszem, mert balesetet szenvedtünk. Nekicsapódtunk egy tűzcsapnak. Mind a ketten elvesztettük eszméletünk, s vérbe fagyva ültünk az autóban. Azonnal mentőket hívtak hozzánk, és rögtön kórházba hoztak minket. Én kómába estem, s mikor felébredtem kiderült egészen 3 hét és 4 napig feküdtem mozdulatlanul. Jonathan viszont… ő viszont elment örökre. Mikor megtudtam, hogy ő meghalt, azt hittem kitépték a szívem. Azt akartam és azt kívántam, hogy bárcsak én is meghaltam volna akkor.
Súlyos sérüléseim voltak, de végül sikerült felépülnöm. Azonban egy seb örökre gyógyulatlan maradt, ez pedig a szívemben keletkezett seb…

Sokszor előfordul, hogy újra megálmodom ezt anapot. A tudat alattim mindig előhozza. Mindig ugyanaz pörög le előttem, minden egyes képkocka újra felmarja a sebeket és újra csak erősödik a hiány. Ilyenkor az tud megnyugtatni, ha odaülök a zongora elé. Emlékszek ő is mindig itt ült, mikor nyugalomra vágyott. Volt egy dalunk. Ennek a dalnak a kottája azóta itt van, mióta ő utoljára itt ült, s az esküvő napján eljátszotta még nekem. Magam előtt látom, ahogy ott ülünk egymás mellett és figyelem, ahogy játszik nekem, ahogy szívből játssza ezt a dalt.
Én is megtanultam azóta, mióta ő eltávozott. Ahogy mondtam, mikor újra előjön az a szörnyű nap álmomban, leülök és eljátszom a dalt. Ez valamiképp megnyugtat. Lehunyom a szemem és sírok közben. Könnyeim végigcsordulnak arcom vonásain, s hol a ruhámon, hol a lábamon, hol pedig éppenséggel a kezemen landolnak. Mikor érzem ezeknek a könnycseppeknek a cseppenését, egy pillanatra olyan, minta ő érne hozzám. Mikor a kezemre hullnak a cseppek olyan mintha csak megsimítani a karom, ha itt ülne mellettem. Van olyan is, hogy szinte érzem a jelenlétét, ahogy levegőt vesz mellettem, s néha azt érzem, mint fejével odasimulna arcomhoz.
Most miközben a dalt játszom a szemeim csukva vannak. Magam előtt látom magunkat, ahogy mint ifjú házasok, az esküvőn viselt ruháinkban, csak kettesben, egy gyönyörű helyen, erre a dalra lassúzunk.

Read More